A 2004-es Holnapután nyíltan támadja a kormány politikáját. A filmben az amerikaiak első embere csak egy báb, akit Dick Cheneyre meglepően hasonlító arrogáns, szűklátókörű alelnöke irányít: inkább megvétózná a kiotói egyezményt, csak hogy egy-két dollárt megspóroljon, megkockáztatva, hogy május 28-án bekövetkezzen a jégkorszak.

Jack Hall (Dennis Quaid), a klimatológus így a kormánnyal szembeszállva egymagában kell, hogy megküzdjön Washingtonból az északi féltekét fenyegető globális katasztrófával, amit egy megolvadt országméretű jégtömb indít. Hallnak közben a fiát is meg kell mentenie, aki egy könyvtárban rekedt (rádásul szerelmesen) a menthetetlen területen, New York-ban.

Speciáliseffekt-orgia

A jégtömb hangulatfestő jelenetek sorát indítja: Los Angelest porrá zúzzák a tornádók, a Hollywood feliratot hurrikán tépi le, New York-ba hatalmas vízár ömlik, ami pillanatok alatt befagy, míg csak hónaljig jéggleccserben nem áll a Szabadság-szobor. Mialatt statiszták ezrei pusztulnak el, nyugodt pillanatokat csak az űrhajósok élhetnek át. A hatalmas víztartályokkal, gigantikus szél és esőgépekkel elkészített jeleneteket a Terragen TM új fejlesztésű szoftverrel fél éven át utómunkázták. A legjobb mégis egy trükkmentes részlet: az amerikaiak illegális bevándorlókként tömegesen menekülnek a melegebb Mexikóba.

A képek magukért beszélnek, elég lett volna kiegészítésül közbevetni egy-két feliratot, de a forgatókönyvíró maximalista volt, még dialógusokat is írt a szereplők szájába. Bár a hihetetlen gyors iramú filmben a mellékszereplők pillanatok alatt meghalnak, a főbb szereplőknek azért jut ideje - a kiéhezett farkasok és az űrhideg elől menekülve - egy-egy mondatra, gesztusra is. Dennis Quaid például többször feleleveníti azt a döbbent arckifejezését, amit akkor vághatott, mikor megtudta, hogy Meg Ryan elhagyja Russel Crowe-ért. A fiát alakító Jake Gyllenhaalról pedig már az is elég, hogy tudjuk, hogy olyan művészfilmekben szerepelt, mint a Donnie Darko.

Kinek kell katasztrófa?

Persze a politikai mondanivaló és a fiát megmentő apa szálát Emmerich szokásához híven egy csomó archetipikus közhellyel dúsította fel: legfontosabb a család, de a szerelem is fontos, csak nehéz, továbbá a hajléktalanok nem fáznak a hidegben, a rendőrök hülyék, a kiskutya ugatásával jelzi a jégkorszakot, a rákos kisgyerek nem biztos, hogy meghal, de addig is nehéz szállítani, a katasztrófa pedig ráébreszti az embereket az igazi értékekre, satöbbi, satöbbi.

De, egyáltalán mi szükség van a katasztrófafilmekre? A magyar kereskedelmi tévéken vetített Zs-kategóriás Mega-Giga-filmként beharangozott darabokat tekintve - semmi. Hiszen ezek nemcsak nézettségben, de gagyiságban is a reality show-kkal versengenek, és az sem valószínű, hogy az életben hasznát vesszük annak, hogy tudjuk hogyan kell bánni az embernagyságú hangyákkal, mű-pitonokkal vagy atomtöltettel felszerelt Tomahawk rakétákkal.

Nem ma, csak holnapután

Emmerich, a Holnapután rendező-forgatókönyvírója és Jeffrey Nacmanoff társforgatókönyvíró szerint a műfaj színvonalas (és nem utolsósorban 125 millió dolláros költségvetésű ) darabjára viszont igenis nagy szüksége van a nézőnek. "Kiéli szorongását, miközben elpusztíthatatlan hősnek érzi magát" - mondják.

"A Holnapután esetében pedig különösen fontos, hogy felkészüljünk a várható eseményekre. Az éghajlatváltozás tudományos realitásának ugyanis a létező legrosszabb lehetőségét vettük alapul, azt, hogy május 28-án beköszönt a jégkor" - tették hozzá. Az amerikai mozikban mindenesetre környezetvédelmi tájékoztató füzeteket osztanak a jegyek mellé, ami megnyugtatja a nézőket, hogy ez csak hosszú évek múlva következhet be, nem ma